Utolsó falevél volt a hatalmas fa ágán, amit még nem tépett le az őszi
szél. Különleges volt, egyedül volt. Nem volt tökéletes, de valami
időtlen szépség sugárzott belőle. Aki arra járt mind megcsodálta,
belefeledkeztek formájába, színeibe, mintha folyamatosan változott
volna, mindig újabb és újabb oldalát mutatta. Gazdag volt, gazdagnak
érezte magát, és aki látta, megszerette, belefeledkezett
különlegességébe. És mosolygott. Örült az utolsó színes falevélnek.
Ilyenkor belefeküdt a szélbe, vígan lobogott, integetett, végtelenül
szabadnak érezte magát, boldognak. Érezte, hogy szeretik, még több
színt öltött magára, még többet adhasson. Ilyenkor történeteket
mesélt, a tavaszi születéstől az elmúlás közeledtéig, forró nyarakról,
szerelmekről, viharokról, esőről, ködről és szomorúságról, sorsokról,
szívekről, lélekről, tragédiáról és csendes boldogságról. Mindarról,
amit látott, tapasztalt, magába gyűjtött, és egyedivé, színessé
tették. Mindenki szerette a magányos falevelet, nézték, csodálták,
bámulták, néhányan még meg is érintették. Aztán ahogy jött az este,
egyre magányosabb lett, már a fent köröző varjak is védett zugokba
húzódtak. Ő maradt egyedül. Hiszen mire jó egy falevél? Egy színes
őszi falevél? Csodálni, megbámulni, meghallgatni a történeteket, amit
mesél. Talán egy sem igaz, talán az életről mesél. De senkinek nem
kell igazán. Haza senki nem viszi - ha mégis, vastag könyvek lapjai
közt préselik, ahol megfeledkezek, a színekről és a mesékről is. És
mikor évek múlva kifakultan, műanyagszerűen simára préselve kihullik a
lapok közül, eltörik, szétporlad és a szemétben végzi. Talán egy
utolsó gondolat, egy emlék még felvillan, de a sorsa már eldőlt.
Vagy hangoskodó, kacagó, sikoltozva futkosó gyerekek gyűjtik őt
csokorba, dobálják magasba, ragasztják papírra vagy albumba, díszlet
lesz egy szoba falán vagy virágcsokron. Színei, formái hasznosak,
gyönyörködtetnek. De valójában haszontalan. Senki nem akarja a
falevelet, senki nem akarja érteni, hallgatni és megszeretni teljes
valójában. Kit szórakoztat, kit gyönyörködtet, kinek egyszerűen csak
jó a jelenléte, kinek tetszenek a mesék, kit a formák nyűgöznek le,
kit a színkavalkád kápráztat. Érzik a különlegességét, senkit nem hagy
érintetlenül. De mikor visszatérnek az életbe, egy haszontalan,
felesleges kacattá változik. Így hát hagyják fenn a fán, máskor is meg
lehet nézni, ki lehet jönni gyönyörködni benne, nézni rezdüléseit,
meghallgatni az ismert vagy sosem hallott történeteket. Míg egyszer le
nem hullik, le, a többi szürke levél közé, még világít kicsit, még
vágyakozva, reménykedve felnéz, hátha valaki tényleg felveszi,
kabátzsebébe simítja és őrizgeti, szereti, álmát valóra váltja. Mesél
neki. Történeteket, az életről, vagy a saját fantáziájából. Megmutatja
milyen nem falevélnek lenni. De míg erre gondol, egyre fakul, betemeti
a többi színtelen, zörgősre száradt levél, míg végül betemeti a hó,
korhadni kezd, és beleolvad a földbe, megszűnik. Néhány emlék
mindössze, mi marad utána, azok szívében, akinek örömet szerzett.
Boldogan válik hát férgek táplálékává, hiszen másra valójában nem
kell, másra nem jó.
